Vannak olyan emberek az életünkbe, akik valamikor még idegenek voltak számunkra, de megismertük őket, mert a sors úgy döntött, hogy dolgunk vagy egymással. Idegenből ismerős lett, ismerősből barát vagy szerelem. Bár jó ha tudjuk, a szerelem csak ráadás, biológia, ösztön... az igazi kapcsolati alap valójában, ami szorosan össze tart minket, az a barátság.
Azokat az emberek, akiket szeretünk az életünk részévé válnak, majd elmélyül a szeretet, ekkor már részünkké válik. Ha ez a kapcsolat véget ér, úgy érezzük, hogy a kapcsolattal együtt meghal egy részünk, kiszakítanak belőlünk valamit. Érthető, hiszen ami a részünkké, a minden napunkká válik, az ha nincs akkor az hiányzik, és megcsonkítva érezzük magunkat. Csonka részünkre tekintve mindig elfog a szorongás, és megrohamoznak az emlékek arról, hogy milyen volt amikor még megvolt. Ha sikerül beletörődni, hogy ezt a részünket már soha senki nem varrja vissza, akkor talán már nem sírunk.
Van aki soha nem törődik bele, és inkább rá sem néz a csonkra, tudomást sem vesz róla, mintha ott sem lenne, soha sem lett volna, mert ami soha nem volt, az nem hiányozhat, annak nincs emléke, az nem tud fájni. De ne ezt az utóbbi, könnyebb utat válasszuk, mert hazudni magunknak egy életen át... nem szabad!
Elveszíteni valakit tragédia, legyen az egy kapcsolat vége, vagy az hogy valakit a halál szólít el. Mind a kettő maga a halál, hiszen a halál nem a szó szoros értelmébe vehető emberi test biológiai életképtelensége, hanem azt jelenti, hogy valaminek vége, valami meghalt, már a múlthoz tartozik. Legyen az egy egykor élettel teli emberi test, amibe már nincs élet. Vagy legyen az egy kapcsolat, ami megszakad, és már sosem lesz olyan mint régen. Mi csak arra vágyunk , hogy minden olyan legyen mint régen, bár nem tűnik annak, de ez túl nagy kérés. Meg kell tanulni a jelenben élni, mert ha mindig a múltra vágyunk a jelenünk és a jövőnk is a múlt martaléka lesz anélkül, hogy valódi részeseivé váltunk volna. Majd elszalad mellettünk a saját életünk is, ami hangulatában nyomott és értéktelen lesz, és vissza tekintve azon napon amikor tudjuk, hogy mindennek vége, csak azt fogjuk látni, hogy nem éltünk, mert mindig a halállal voltunk elfoglalva, tehát csak haltunk, mert a múltban voltunk, és de nem éltünk. A múltra emlékezni jó dolog, a múltat tisztelni kell, de ne tartsunk vele!
De mit tegyünk, ha a múltunkat mégsem tudjuk elengedni?
Ha vágyunk a múltunkra, akkor tegyünk meg mindent, emberi erőn felül, hogy ismét jelen legyen belőle, ha nem a biológiai halál szakít el minket, akkor mérlegelni lehet, hogy a múltat lehet e ismét jelenné formálni, de legyen felismerés is, ha nem megy, akkor tudjuk azt elfogadni! Mikor nem megy? Ha a másik nem akarja, vagy valójában már mi sem akarjuk, és csak az emlék szép, ha megteszünk mindent, de nem változik a helyzet, vagy egyszerűen csak látjuk, hogy nem olyan mint régen, és már nem is fog a régi fényében pompázni, a retusálás nem segít rajta. Ahhoz, hogy ezt felismerjük, el tudjuk dönteni, átlássuk, ahhoz harcosnak, és ami a legfontosabb mindig őszintének is kell lenni saját magunkhoz! Kérdezzünk vissza magunktól: Most jobban érzem magam? Hogy fogom érezni magam 10 hónap múlva? Mire számíthatok 10 év múlva?
Ha mind a három kérdésre pozitív választ tudunk adni, és a kapcsolat másik oldalán álló személy is ugyan úgy pozitív válasszal tud szolgálni, az azt jelenti a múltunk ismét jelené formálódott vagy jelenné formálódhat. Ha valahol megbukunk a válasz adások közben, akkor itt jön az őszinteség következő foka, hogy bevalljuk magunknak, és legalább egy embert ne csapjunk be (magunkat), és lássuk, hogy a múltunk az a múltunk. Van erre egy igaz mondás.... A holtnak holt a barátja, az élőnek pedig élő.
/Vio/
