Hogyan éljünk túl? Egyszer fent, Egyszer lent!

Építsd újra a lelked!

2015. augusztus 03. 21:29 - jviola

uton.jpgLent vagy, és fel kéne állnod? De hogyan? Hol találod meg utad? 

Az utad az, amit megadnak választottál. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, senki nem mondta, hogy öröm és boldogság vár rád. A múltad a tiéd, és ha már elmúlt, azt gyászolni kell. De az élet megy tovább. Így hát te is, ha bár könnyes szemmel, de állj fel, szedd össze a lelked darabjait és indul el az új utadon. Van akinek az új út, az újdonság izgalma elfedi a gyászát, de mindenki gyászol.

És mi segít ezen igazán? 

Az idő... A idő a legjobb gyógyír minden sebre. Habár a seb emléke, a hegek ott maradnak, de az idő múlásával minden seb egyre inkább halványul. 

Megszokjuk az új jelenünket... és az új út szépen lassan öröm és boldogság lesz, de ezért küzdeni kell. A boldogságot nem hullik az égből, azért küzdeni kell...

Amíg élsz feladatod, hogy állj fel újra és újra, és küzdj tovább, menj tovább, nézz szembe a múltaddal, fogadd el, mert a múltad a te egy részed is, de semmiképp se nézz vissza, mert akkor csak a gyászod lesz mélyebb. 

Ha az utadon elkísérnek a barátok, és a családod is, akkor meríts belőlük erőt, mert ők szeretnek olyannak amilyen vagy, így ha menned kell akkor menj, de csak akkor. Tanulj a gyászodból és légy bölcsebb mint tegnap voltál, építsd újra a lelked, egy erősebb, kevésbé naiv lélekké.

 

/Vio/

Szólj hozzá!

A közöny és az ösztön viszonya

2015. február 17. 10:31 - jviola

kozony_osztonok.jpgMondták már neked azt, hogy azért nem akarok érted harcolni, mert nincs biztosíték arra, hogy végül enyém lesz a nyeremény (TE)?

A férfiak génjeikben hordozzák a harcot, a megküzdést, a megszerzés és a visszaszerzés vágyát. A lehetetlen küldetés talán még inkább erőt ad számukra.

Az a férfi aki azért nem harcol érted, mert nem akar kudarcot vallani, annak ellenére, hogy nem küldöd el őt többször egyértelműen, valójában nem vagy számára annyira érdekes, hogy harcoljon érted. Nem fog virágot hozni, szerelmes üzeneteket küldeni és ki tudja milyen kreatív dolgokat talál ki az erősebbik nem képviselője, hiszen ő már nem akar rád vadászni.

Bár van, hogy vissza várna... Várja a régi kényelmes életét, várja a női, gondoskodó szeretet. De semmi nem elég ok arra, hogy feladja a hódítást a férfi, sem az önzőség, sem a lustaság, sem a büszkeség.... Talán egyetlen ok van, az, amikor már közönyössé válik számára, hogy övé e a nő vagy sem, hiszen mert attól a pillanattól kezdve az ösztön is megszűnik létezni számára, ami birtoklási vágyát táplálná. Ez a mozgatórugója az összes többi magyarázatnak, hiszen mi más lenne? Ez egyszerűen csak biológia, és kémia....

A nő elgondolkodik, hogy csupán ennyit ért minden (az a sok év és minden amit megtett), talán ő maga is csak ennyit ér?! Ha már tenni kell őérte is valamit, azt már hiába várja, ott már közöny fogadja, vagy csupán néhány biztató szó, de tettek semmiképp.

Csoda ha a nő már nem érzi magát nőnek, nem érzi magát szerethetőnek?

Türelem, mert jön a herceg fehér lovon és megtöri az átkot, de addig még ezt az érzést várhatóan számtalan ember számtalanszor át fogja élni, viszont ha nem mész tovább a herceged sose fog veled szembejönni, az aki majd nem ismert korlátokat és a fáradalmakat, akinek fontos, hogy mellette légy, és felad érte mindent, ha kell, aki ellent mond minden törvényszerűségnek.

 

/Vio/

Szólj hozzá!

A múlt árnyékában... Az elválásról és a halálról

2015. február 12. 12:45 - jviola

kezek4jav.jpgVannak olyan emberek az életünkbe, akik valamikor még idegenek voltak számunkra, de megismertük őket, mert a sors úgy döntött, hogy dolgunk vagy egymással. Idegenből ismerős lett, ismerősből barát vagy szerelem. Bár jó ha tudjuk, a szerelem csak ráadás, biológia, ösztön... az igazi kapcsolati alap valójában, ami szorosan össze tart minket, az a barátság.

Azokat az emberek, akiket szeretünk az életünk részévé válnak, majd elmélyül a szeretet, ekkor már részünkké válik. Ha ez a kapcsolat véget ér, úgy érezzük, hogy a kapcsolattal együtt meghal egy részünk, kiszakítanak belőlünk valamit. Érthető, hiszen ami a részünkké, a minden napunkká válik, az ha nincs akkor az hiányzik, és megcsonkítva érezzük magunkat. Csonka részünkre tekintve mindig elfog a szorongás, és megrohamoznak az emlékek arról, hogy milyen volt amikor még megvolt. Ha sikerül beletörődni, hogy ezt a részünket már soha senki nem varrja vissza, akkor talán már nem sírunk.

Van aki soha nem törődik bele, és inkább rá sem néz a csonkra, tudomást sem vesz róla, mintha ott sem lenne, soha sem lett volna, mert ami soha nem volt, az nem hiányozhat, annak nincs emléke, az nem tud fájni. De ne ezt az utóbbi, könnyebb utat válasszuk, mert hazudni magunknak egy életen át... nem szabad!

Elveszíteni valakit tragédia, legyen az egy kapcsolat vége, vagy az hogy valakit a halál szólít el. Mind a kettő maga a halál, hiszen a halál nem a szó szoros értelmébe vehető emberi test biológiai életképtelensége, hanem azt jelenti, hogy valaminek vége, valami meghalt, már a múlthoz tartozik. Legyen az egy egykor élettel teli emberi test, amibe már nincs élet. Vagy legyen az egy kapcsolat, ami megszakad, és már sosem lesz olyan mint régen. Mi csak arra vágyunk , hogy minden olyan legyen mint régen, bár nem tűnik annak, de ez túl nagy kérés. Meg kell tanulni a jelenben élni, mert ha mindig a múltra vágyunk a jelenünk és a jövőnk is a múlt martaléka lesz anélkül, hogy valódi részeseivé váltunk volna. Majd elszalad mellettünk a saját életünk is, ami hangulatában nyomott és értéktelen lesz, és vissza tekintve azon napon amikor tudjuk, hogy mindennek vége, csak azt fogjuk látni, hogy nem éltünk, mert mindig a halállal voltunk elfoglalva, tehát csak haltunk, mert a múltban voltunk, és de nem éltünk. A múltra emlékezni jó dolog, a múltat tisztelni kell, de ne tartsunk vele!

De mit tegyünk, ha a múltunkat mégsem tudjuk elengedni?

Ha vágyunk a múltunkra, akkor tegyünk meg mindent, emberi erőn felül, hogy ismét jelen legyen belőle, ha nem a biológiai halál szakít el minket, akkor mérlegelni lehet, hogy a múltat lehet e ismét jelenné formálni, de legyen felismerés is, ha nem megy, akkor tudjuk azt elfogadni! Mikor nem megy? Ha a másik nem akarja, vagy valójában már mi sem akarjuk, és csak az emlék szép, ha megteszünk mindent, de nem változik a helyzet, vagy egyszerűen csak látjuk, hogy nem olyan mint régen, és már nem is fog a régi fényében pompázni, a retusálás nem segít rajta. Ahhoz, hogy ezt felismerjük, el tudjuk dönteni, átlássuk, ahhoz harcosnak, és ami a legfontosabb mindig őszintének is kell lenni saját magunkhoz! Kérdezzünk vissza magunktól: Most jobban érzem magam? Hogy fogom érezni magam 10 hónap múlva? Mire számíthatok 10 év múlva?

Ha mind a három kérdésre pozitív választ tudunk adni, és a kapcsolat másik oldalán álló személy is ugyan úgy pozitív válasszal tud szolgálni, az azt jelenti a múltunk ismét jelené formálódott vagy jelenné formálódhat. Ha valahol megbukunk a válasz adások közben, akkor itt jön az őszinteség következő foka, hogy bevalljuk magunknak, és legalább egy embert ne csapjunk be (magunkat), és lássuk, hogy a múltunk az a múltunk. Van erre egy igaz mondás.... A holtnak holt a barátja, az élőnek pedig élő.

/Vio/

Szólj hozzá!